Kedves olvasóim, ha egyáltalán olvastok, engem, amit nagyon kétlek, de most az egyszer mindegy. Napjaim unalma, határt nem ismer, én itthon dekkolok, míg a többi az iskolában szenved. Tanulok kémiára és föcire, mivel holnap bemegyek arra a két órára írni egy dolgozatot, amitől az év végi jegyem 5-ös lesz (ha az írásbeli is ilyen lesz), és akkor remélem megint kitűnő leszek. A többieknek úgy veszem észre a visszajelzések alapján, hogy hiányzok, írtak Facebookra, felhívtak és a többi. Lehet viszont, hogy csak illem, lehet hogy ez a valóság. Nem tudhatom, nem vagyok ott, majd kiderül.

Tegnap voltam táncon, de anya rengetegszer elmondta, hogy nem táncolhatok. Volt amikor azt mondta, hogy 'na jó, egyszer eltáncolhatod', de utána azt mondta, hogy mi van, ha sokszor újrakezdjük és nem táncoljuk végig. Ötlet lefújva. Sokáig kereste a tánctanárom, de ő nem volt elérhető, így megegyeztünk, hogy én beszélek vele. Nos, ez sem úgy lett. Megkaptuk a ruhákat, őszintén szólva nekem tetszenek. Ilyen sréen kivágásúak, szóval az alja olyan lelógós, és a hasunk fele kilátszik. Sokan ennek nem örültek, de ők kérték az ekkora kivágást, mivel a nő szinte majdnem mindenkire egyénit szabott. Akire jó volt az alap, arra nem. Az egészet végig ültem, és igaz, szemben ültem a tükörrel, de akkor se akartam néha látni az arcom. Egyszer kétségbeesett, amikor az egyik csaj sír, mert nem tudja a táncot, máskor eltorzult, amikor először láttam a táncot, és azon gondolkoztam, hogy rohanjak-e ki a teremből. Végül nem tettem, de már nem bírtam csak nézni. Igaz, közben volt amikor a padlót néztem és elkalandoztam, mert az agyam az egyik nehéz lépésen kattogott. Azt mondják, az igazi táncosoknak, nagyon már nem kell táncolniuk se, hogy elsajátítsák az anyagot. Kezdésnek nem is rossz, nem mintha én kitűnő primadonna lennék. Felálltam és megkérdeztem A-tól, hogy beállhatok-e utoljára elpróbálni. Beállhattam.:) Végre, megtudom mutatni, hogy az előző órán megtanultam a lépéseket még akkor is, ha csak néztem. Nos, terv megvolt, de a megvalósítás nem nagyon ment már annyira. Nem a tánc miatt, hanem a térformáció miatt. Azt nem tudtam, hogy hova kell állnom. És miközben azon tanakodtam a zene alatt, hogy pontosan hol is állok, lecsúsztam a zenéről. Ezt neked, nagy produkáció. Óra után, viszont beszéltem a tanárral, és alapjába véve most minden letisztult.

És most jöjjön, amire a cím is utal. Akkor kezdeném a sztorit, redőnyt lehúzni, vagy függönyt össze, popcornt a kézbe és kólát a pohártartóba. Jaj, kifelejtettem, ide a zseblámpát! Nos, kényelmes így? Nyugi, nem horror és nem is krimi, nem fogok gyilkolászni a sötétben... előttetek biztos nem.:) Mióta olvastam a modellkedésről, megfogta egy kicsit a képzeletem. Gondoltam 'én is lehetnék olyan' és boldogan nézegettem a fotókat, majd belekezdtem olvasni pár ügynökségnek a jelentkezési lapját. Itt jött egy nagy fordulat, és az önbizalmam is megingott egy kicsit. Várjunk egy percre. Rengetegen jelentkeznek, és sokak már az elején "elvéreznek", miután azt az 50-80 fotót megcsinálják, nem kevés pénzért. Miért pont én kellenék nekik? Miért pont az én adottságaim? Vannak nálam sokkal szebbek, jobbak, tehetségesebbek, okosabbak. Miért pont én? Elkezdtem gondolkodni az esélyeimről, de sajnos semmi olyat nem tudtam mondani, amitől kitűnhetnék a többi modelltől. De még mindig volt egy halvány fény bennem, ami szeretett volna szerencsét próbálni. Szüleim utána olvastak és a többi modellt látva, inkább kérték, hogy pár évet várjunk. Én ettől függetlenül kerestem az ügynökségek között és talán mondhatom, megtaláltam azt, ami engem megfogott. Anyuék azt mondták, hogy ez tuti nem, mert messze van. Inkább válasszak innen közelről. Megnéztem, és el is hagytam azt az oldalt. Egy ügynökség van a szó szoros értelmében közel, de az nem tetszik. Megnéztem a modellek fotóit, de nem voltam elámulva, hogy 'phú, eldobom az eszem' vagy ilyesmi.  Én olyan ügynökséget szeretnék, amit csodálok, amire felnézek, vagy ha megyek fotózásra, akkor ne úgy menjek, hogy 'nyugi Dóri, mostmár csak 2 és fél órát kell túlélned, aztán meg jön a fagyii'. Ma anyu talált egy cikket a modellkedésről és most azt olvasgatom. A modellkedést azért szerettem volna, mert talán akkor nem leszek rosszul a magasságomtól, ami szerintem nem is vészes, de mások meg folyton azzal jönnek, hogy mekkora vagyok és, hogy minek nekem magassarkú. Nagyon nagy gond lenne ha nem szólnának bele az ismerőseim, hogy 13 évesen, kb. 165 cm-rel mekkora vagyok és mekkora magassarkút hordok? Tudom, magas vagyok, de a jóból is megárt a sok. Na meg imádok a középpontban lenni és a fotózás...:D Imádom, ha teljesen rendben vagyok. Nem vagyok beteg, nem vagyok éppen a hagyjál-már-békén kedvemben és a többi, és a többi. Magyarán ha rákészülök. Néha utálom magam, hogy mindenre ráakarok készülni. Mert ez így nem mehet, hogy mindig mindenre precízen készen vagyok. Néha örülni kell a hirtelennek és a percnek. És nem, NEM! Nem a következő percnek! Pár szabályt úgy látszik be kell tartanom. Holnap talán jövök frissel... talán. Ha igen, akkor tudom miről. blair.

Serena: Blair?
Blair: Serena, what are you doing here? It's late. Oh my God. What's happened? What's wrong? Talk to me.
Serena: I can't.
Blair: Of course you can.
Serena: No. No, B, this is the one thing I can't tell you. I can't tell anyone.
Blair: I'm not anyone, I'm me. You can tell me anything.
Serena: No I can't. Because then that would make you a part of it. And you can't be a part of this.
Blair: What are you talking about? You're starting to scare me. Hey, hey, hey. We're sisters. You're my family. What is you, is me. There's nothing you could ever say to make me let go. I love you. What is it?