Igen, újra visszatértem egy idő kihagyásával, mivel közben van egy másik blogom is, és azon tanácskozok, hogy ezzel mi legyen. Nem szeretném elfelejteni. De kettő blog nekem... áhh az sok. Mindegy, majd kitalálom. Úgyis csak szeptemberig mehet. Mindegy még gondolkozok. peace.love.blair

Hát kedves, fontos, és nem utolsó sorban tüncibogár olvasóim a mai napom eléggé gyors volt. Kezdjük ott, hogy 11:21-kor (kábé) keltem fel, de már akkor is S.O.S., bár tudtam volna még aludni, de kérem, majdnem átalszom a fél napot! Sőt fél órán nagyon nem múlik semmi, szóval a fél nap meg is volt. Gyorsan kiugrottam (majdnem ilyen hihetően) az ágyból és rohantam "reggelizni". Anyuék nem voltak itthon, mivel D-nek kell ajándék a ballagására és most került az ajándékvevésre sor. Én utána gyorsan felporszívóztam az egész házat, utána pedig gyorsan port töröltem és rendet tettem az asztalomon, mivel már meguntam, hogy mindent ide dobok le. Persze, már most hasonló állapotban van.>.< Anyuék pont az utolsó pillanatba estek be, én meg mondtam, hogy nekem most jön a pihii.*-* Gossip Girl, Szent Johanna gimi, Popmundo... wááá!:D Ilyen "reggeleim" se voltak, hogy ahogy kikászálódók az ágyból azonnal neki esek a házimunkának.  Hát ez így ment egy darabig (olyan gyorsan elment ez a délután!:O) aztán meg elkezdtünk készülődni a vacsorára, mivel mentünk a szomszédokhoz vendégesdibe. Hát, fincsi volt a kaja, de a felnőttek... fura lények. Elmesélték mind a saját-gyerekes sztorijukat, meg hogy őket ez mennyire bántja, de arra meg persze nem gondolnak, hogy minket, gyereket is mennyire bánthat. Vacsi után, meg már mindent rám aggasztottak, fülbevalókat kellett próbálnom, nyakláncot is, ezt is, azt is... Előtte meg felhízlaltak édességgel, meg kijevi pulykamellel, és nyam-nyam.^.^ Nos, kíváncsi leszek a keddre.. csibész nap... induló és zászló... viták... cöhh, rossz már belegondolni is. Amit hallottam az nem túl szép volt, és látom, hogy az utolsó kettő hét sikerült a legeseménydúsabbra... és én lemaradtam róla. Mindegy. Egyébként már volt olyan érzésetek, sőt inkább emléketek, hogy vártatok és hiába? Vártatok legalább egy szóra, de helyette nagy csönd következett? Hogy elmentetek, és az akire gondoltál nem marasztalt, csak a többi? És utána soha nem beszéltetek? Nem tudom, de néha eszembe jut ez az emlék, és hirtelen nagy üresség következik nálam. És tudjátok mit? Utálom, hogy uralnom kell az érzéseimet! Mivel, tudtam, hogy semmi nem fog történni, mert... na jó ez hosszú történet, és nem is biztos, hogy értitek majd, mert elég furcsa tudok lenni.:) De akkor is! De ez így van a valós életben is! Utálom, hogyha szerelmes lennék valakibe, akkor sem tudnék semmitől se eltekinteni, mert muszáj. Kivagyok. És félek. Félek, hogy a hátralevő életemben, vagy csak sajnálni fogom magamat a nagy Ő miatt, és soha senkibe nem leszek képes beleszeretni, vagy pedig csak a nagy Őt fogom keresni, és miatta nem fogok mást észrevenni. És egyedül, tökéletes karrierrel, meg mindennel fogok élni. Néha már magamat is utálom, és néha azt sem értem, hogy mit szeretnek bennem a barátaim. Mi van ha a legjobb barátnőm elveszítem? Nem tudom. De azt tudom, hogy egy világnak bennem vége lenne. Mivel eddigi életemben akkora szerepet foglalt el, hogy igazából nem csak én, de már a családom is családtagnak tekinti. Szinte mindig együtt vagyunk, és ha nem is szólunk egymáshoz, csak úgy vagyunk, akkor is jól tudjuk magunkat érezni. Így telt a kiskorom, így telik a mostani életem, és remélem a barátságunk örökre kitart. Nem tudom mi lenne nélküle. Kevés emberhez ragaszkodok, de akihez ragaszkodok, ahhoz nagyon. Beszéltem már anyuval arról a témáról, hogy mi lesz, ha nagy koromban nem lesz se barátom, se családom, se senkim, csak karrierem. Ő megnyugtatott, hogy biztos, hogy jó céljai lesznek velem Istennek. De még mindig félek. És napról-napra rosszabb lesz az érzés, és nem tudom miért. Néha úgy érzem, hogy egy eszméletlen kibírhatatlan személyiség vagyok, és csodálom azokat, akik kibírják velem. De hiányzok az osztályban a többieknek... egy embernek nagyon is. Vele jó sokat telefonáltam.:) Talán, ha az embereknek úgy jutok az eszébe, hogy "bárcsak itt lenne", akkor talán mégse lehetek olyan rossz ember. Nem tudom, és néha annyira kínoz a gondolat! És akkor mérhetetlenül szomorú vagyok... De általában valakinek mindig sikerül feldobni, főleg, hogy olyan emberi lény vagyok, aki mindenen röhög, még a fa viccen is jót szórakozik. Szeretek boldog lenni, és sokat az is vagyok, de most jöttem rá, hogy a magány szomorúvá tesz. Nekem pörögnöm kell, a társaság közepében kell lennem, mert ha vagyok valakivel akkor boldog leszek. Egyedül meg inkább töprengős vagyok, és akkor eszembe jutnak ezek a dolgok, és még ezer más. Inkább hagyjuk ezeket. Jó éjszakát! Puszi:blair

Kedves olvasóim, kik lehettek bárhol-e kerek Földön. A szomszédomban netán, vagy a a világ másik oldalán, vagy mit tudom én. Most elég zaklatott állapotban vagyok, mivel a hülye szobám miatt sose leszek profi táncos. Ugyan hogyan is, ha egy mozdulatot szinte meg se tudok csinálni normálisan, kivéve ha sebet akarok magamnak. Mazochista azért nem vagyok. Szóval megerőltetem magam és elmesélem a tegnapi napom. Reggel felkeltem (huh, de furcsa o.O) és elvégeztem a napi rutint. Utána mentem V-hez és ott elvoltunk egy kicsit, majd mentünk neki gatyót keresni a fellépésre. És wow, csak pár ismerősbe botlottam bele. M., L. és a volt tanáromba. M. és L. ők is gatyát kerestek, majd megbeszéltük, hogy a próbán talákozunk. Találtunk egy nadrágot, aztán gooo próba. Nem, nem 10:40-kor kerültünk sorra, hanem kb. 11:00-kor. Miközben próbáltuk magunkat elfoglalni, észrevettük, hogy a kicsiknek tanították meg az egész régi koreónkat zene, ruha, lépés dettó. Nyugodtan mondtam zene alatt, hogy milyen lépés következik, és lám-lám az jött. Furcsa is volt, hogy jó rájuk a ruhánk, de mondjuk ez a tánc már mondhatni ősrégi, de akkor is. Ez a mienk... volt. Végre valahára sorra kerültünk és elpróbáltuk 2x. Szuper... a többiek vagy 100x, mi meg alig fértünk bele az időbe. Ment a vállon átfordulás és a híd a kinyújtott lábbal is, meg a forgások, meg a hip-hop, meg... szóval érted, minden. Kaptunk már a próbánkra is egy jó nagy tapsot (!!!), majd az osztály társam és a hozzátartozó csapata felváltott bennünket a színpadon.  Erre meg leültünk, nekem meg megkellett várnom V-t. Ügyik voltak, de jó sokáig elszórakoztak. Erre meg kiderült, hogy a 4 órási fellépésre a folyosó lesz az öltözőnk (mármint egy beugrója, de semmi nem keríti el), és mindenki kiakadt, hogy természetesen mindig mi szívjuk meg, fura is lenne, ha egyszer az a puccos T.C. Máskor mi lesz? Kikerülünk az utcára? De szép is lenne...-.- Áhh, hagyjuk. Telt az idó, V. kész lett és hazajöttünk, mármint én náluk maradtam ebédre, meg utána, de később hazasiettem, mivel a hajamat, meg a rucimat meg akartam változtatni. A hajam egyszerű kibontott volt, a ruhám meg, hát előadásra nem egy rövid gatyában, baglyos New Yorker-es pólóban és rengeteg karkötőben akarok menni. Szóval elegánsabbra kicsíptem magam, a hajam begöndörítettem, színpadi sminkem egy része megvolt, másik részét ott tettem fel. Elég hosszú volt az idő, de jól elszórakoztunk azon a pár méteren, ami nekünk volt kiadva. Elkezdődött az első előadás, és mint mindig akkor izgultam rá, amikor a függöny mellett álltunk és néztük az előttünk levőket. Erre meg megtudtam, hogy jobb lábbal indítunk, és én folyton ezen agyaltam és annyira a bevonulásra koncentráltam, hogy az első ütemet el is szúrtam, de sajnos még késésben is voltam, mivel B-ék mindig nekünk jöttek kitáncikáláskor. De no problem, csináltam tovább, bár azt vártam, hogy minél hamarabb lemenjek a színpadról. Az elején elrontottam és egész végig az bántott. A mosoly sem volt igazi az arcomon. Különben meg a többi minden jól ment, a tanárunk is megdicsért. Telt-múlt az idő, végelett az előadásnak, de tudtuk, hogy arra már nincs idő a kettő előadás között, hogy átmenjünk a Mekibe, ezért fogtam magam és meghívtam V-t egy italra a büfében. Átöltözni nem volt kedvem, úgyis mindjárt visszakéne szóval tök8. Jaj, A-val többször is sétáltam szemben a folyosón és azzal a tetetett undorral az arcán, legszívesebben pofon vágtam volna. Tudom, nem vagyunk jó viszonyban, de hogy ennyire nagyképű seggfej hogy lehet? Én is játszhatnám a "valakit", és legszívesebben visszaszóltam volna, hogy 'A mosoly az embereket szebbé teszi, neked is ki kéne próbálnod', de magamba folytottam inkább. A második előadásra jöttek a szüleim is, az osztálytársam és a barátnőm szülei is, anyu főnökének a családja is, sőt, még a .... osztálytársam is megláttam. Vajon miért is kérdeztem, a bnőmtől, hogy jön-e valaki az osztályból?-.- Na, mindegy. A lényeg, hogy a második fellépés olyan jól sikerült, hogy teljesen beleéltem magam, és néha még azt sem figyeltem, hogy középen vagy a csíkon állok, csak táncoltam. Az a 3 perc olyan gyorsan elrepült, hogy a végpóznál döbbentem csak rá, hogy ennyi. Mikor felálltam a hídból, és meghajoltunk, jó nagy tapsot kaptunk és éreztem, hogy ebben a 3 percben semmi se foglalkoztatott, sőt, semmi más nem jutott az eszembe, csak a pillanatnak éltem. És amikor meghajoltunk hirtelen az a mérhetetlen nagy csalódás ült ki az arcomon, miszerint most lemegyek a színpadról és folytatódnak tovább a mindennapjaim. Nem, és nem! Miközben táncoltam, mondhatni semmit nem éreztem, semleges voltam. Nem aggódtam azon, hogy milyen lesz az év végim, mi lesz a kémiával, mi lesz az estével, a többiek mit mondanak majd. Csak én voltam és senki más. Megnéztük a további előadást meg stb. Később átmentünk a Mekibe anyuékkal, aztán goo home és beszéltem D-vel. Fél tízig. Furcsa, jó volt vele beszélgetni, legalább ő nem csak mondja, hogy hiányzok, hanem tesz valamit érte... Az osztály lázad, az osztályfőnök szerint az osztálya sz*r, a többiek az indulónak egy jó nagy baromságot találtak ki, miszerint bemutatjuk a "valós" osztályunkat. Ez kockázatos, és őrültség. Egyik gyereket majdnem kicsapták, mert a fiúk széttépték a Bibliát és Nagy beköpte őket. Hát a fiúktól szerintem ez marha nagy bunkóság volt, de a köpés szerepét én inkább kihagytam volna. Na, mindegy, Facebook-tüntetések, osztálybeli lázadások... elegem van! Reggel meg D. ébresztett, mondhatom baromi jó! Na, megyek, le kell nyugodnom. blair

Gondolkoztál már azon, mennyit érhet a szabadságod? Persze, gondolom a legtöbb embernek mindennapi, hogy szabadon császkálhat a városban, és ha haza megy, elkezdhet kockulni vagy dekkolni a TV előtt vagy satöbbi átlagos emberi dolog. Hisz ez az élet, gondolja mindenki. Nem, nem mindenkinek adatik ez. Tudod egy nap hány embert rabolnak el és kényszerítenek embertelen munkára? Egy nap hány gyereket vesznek el a környezetétől? Hány ember tűnik el gyanútlanul? Hozok egy kis ízelítőt Natascha Kampusch 8 évéről. A cikk a neontól van, és ahogy a cikkben is van: inkább erős idegzetűeknek. Nekem tegnap este rengeteget kattogott erről az agyam:

Kedves olvasóim, ha egyáltalán olvastok, engem, amit nagyon kétlek, de most az egyszer mindegy. Napjaim unalma, határt nem ismer, én itthon dekkolok, míg a többi az iskolában szenved. Tanulok kémiára és föcire, mivel holnap bemegyek arra a két órára írni egy dolgozatot, amitől az év végi jegyem 5-ös lesz (ha az írásbeli is ilyen lesz), és akkor remélem megint kitűnő leszek. A többieknek úgy veszem észre a visszajelzések alapján, hogy hiányzok, írtak Facebookra, felhívtak és a többi. Lehet viszont, hogy csak illem, lehet hogy ez a valóság. Nem tudhatom, nem vagyok ott, majd kiderül.

Tegnap voltam táncon, de anya rengetegszer elmondta, hogy nem táncolhatok. Volt amikor azt mondta, hogy 'na jó, egyszer eltáncolhatod', de utána azt mondta, hogy mi van, ha sokszor újrakezdjük és nem táncoljuk végig. Ötlet lefújva. Sokáig kereste a tánctanárom, de ő nem volt elérhető, így megegyeztünk, hogy én beszélek vele. Nos, ez sem úgy lett. Megkaptuk a ruhákat, őszintén szólva nekem tetszenek. Ilyen sréen kivágásúak, szóval az alja olyan lelógós, és a hasunk fele kilátszik. Sokan ennek nem örültek, de ők kérték az ekkora kivágást, mivel a nő szinte majdnem mindenkire egyénit szabott. Akire jó volt az alap, arra nem. Az egészet végig ültem, és igaz, szemben ültem a tükörrel, de akkor se akartam néha látni az arcom. Egyszer kétségbeesett, amikor az egyik csaj sír, mert nem tudja a táncot, máskor eltorzult, amikor először láttam a táncot, és azon gondolkoztam, hogy rohanjak-e ki a teremből. Végül nem tettem, de már nem bírtam csak nézni. Igaz, közben volt amikor a padlót néztem és elkalandoztam, mert az agyam az egyik nehéz lépésen kattogott. Azt mondják, az igazi táncosoknak, nagyon már nem kell táncolniuk se, hogy elsajátítsák az anyagot. Kezdésnek nem is rossz, nem mintha én kitűnő primadonna lennék. Felálltam és megkérdeztem A-tól, hogy beállhatok-e utoljára elpróbálni. Beállhattam.:) Végre, megtudom mutatni, hogy az előző órán megtanultam a lépéseket még akkor is, ha csak néztem. Nos, terv megvolt, de a megvalósítás nem nagyon ment már annyira. Nem a tánc miatt, hanem a térformáció miatt. Azt nem tudtam, hogy hova kell állnom. És miközben azon tanakodtam a zene alatt, hogy pontosan hol is állok, lecsúsztam a zenéről. Ezt neked, nagy produkáció. Óra után, viszont beszéltem a tanárral, és alapjába véve most minden letisztult.

És most jöjjön, amire a cím is utal. Akkor kezdeném a sztorit, redőnyt lehúzni, vagy függönyt össze, popcornt a kézbe és kólát a pohártartóba. Jaj, kifelejtettem, ide a zseblámpát! Nos, kényelmes így? Nyugi, nem horror és nem is krimi, nem fogok gyilkolászni a sötétben... előttetek biztos nem.:) Mióta olvastam a modellkedésről, megfogta egy kicsit a képzeletem. Gondoltam 'én is lehetnék olyan' és boldogan nézegettem a fotókat, majd belekezdtem olvasni pár ügynökségnek a jelentkezési lapját. Itt jött egy nagy fordulat, és az önbizalmam is megingott egy kicsit. Várjunk egy percre. Rengetegen jelentkeznek, és sokak már az elején "elvéreznek", miután azt az 50-80 fotót megcsinálják, nem kevés pénzért. Miért pont én kellenék nekik? Miért pont az én adottságaim? Vannak nálam sokkal szebbek, jobbak, tehetségesebbek, okosabbak. Miért pont én? Elkezdtem gondolkodni az esélyeimről, de sajnos semmi olyat nem tudtam mondani, amitől kitűnhetnék a többi modelltől. De még mindig volt egy halvány fény bennem, ami szeretett volna szerencsét próbálni. Szüleim utána olvastak és a többi modellt látva, inkább kérték, hogy pár évet várjunk. Én ettől függetlenül kerestem az ügynökségek között és talán mondhatom, megtaláltam azt, ami engem megfogott. Anyuék azt mondták, hogy ez tuti nem, mert messze van. Inkább válasszak innen közelről. Megnéztem, és el is hagytam azt az oldalt. Egy ügynökség van a szó szoros értelmében közel, de az nem tetszik. Megnéztem a modellek fotóit, de nem voltam elámulva, hogy 'phú, eldobom az eszem' vagy ilyesmi.  Én olyan ügynökséget szeretnék, amit csodálok, amire felnézek, vagy ha megyek fotózásra, akkor ne úgy menjek, hogy 'nyugi Dóri, mostmár csak 2 és fél órát kell túlélned, aztán meg jön a fagyii'. Ma anyu talált egy cikket a modellkedésről és most azt olvasgatom. A modellkedést azért szerettem volna, mert talán akkor nem leszek rosszul a magasságomtól, ami szerintem nem is vészes, de mások meg folyton azzal jönnek, hogy mekkora vagyok és, hogy minek nekem magassarkú. Nagyon nagy gond lenne ha nem szólnának bele az ismerőseim, hogy 13 évesen, kb. 165 cm-rel mekkora vagyok és mekkora magassarkút hordok? Tudom, magas vagyok, de a jóból is megárt a sok. Na meg imádok a középpontban lenni és a fotózás...:D Imádom, ha teljesen rendben vagyok. Nem vagyok beteg, nem vagyok éppen a hagyjál-már-békén kedvemben és a többi, és a többi. Magyarán ha rákészülök. Néha utálom magam, hogy mindenre ráakarok készülni. Mert ez így nem mehet, hogy mindig mindenre precízen készen vagyok. Néha örülni kell a hirtelennek és a percnek. És nem, NEM! Nem a következő percnek! Pár szabályt úgy látszik be kell tartanom. Holnap talán jövök frissel... talán. Ha igen, akkor tudom miről. blair.

Serena: Blair?
Blair: Serena, what are you doing here? It's late. Oh my God. What's happened? What's wrong? Talk to me.
Serena: I can't.
Blair: Of course you can.
Serena: No. No, B, this is the one thing I can't tell you. I can't tell anyone.
Blair: I'm not anyone, I'm me. You can tell me anything.
Serena: No I can't. Because then that would make you a part of it. And you can't be a part of this.
Blair: What are you talking about? You're starting to scare me. Hey, hey, hey. We're sisters. You're my family. What is you, is me. There's nothing you could ever say to make me let go. I love you. What is it?

Volt egyszer egy kicsi lány, neve nem lényeg, csak egy leány. Szorgalmasan tanulta kiskora óta moderntáncot, bár kiskorában nem nagyon remekelt akrobatika terén. Nos, ez a kicsi lány növekedett korban, magasságban és okosságban, (máramennyire mondhatom) de az esélyei nem sokat változtak, bár legalább az alapok megvoltak. Átkerült egy új csoportba és az álma megvalósult. Végre nem érezte magát kirekesztettnek és végre lettek barátai, akikben megtanult bízni. Résztvett egy akrobatikai versenyen, aminek úgy indult neki, hogy úgyse megy, és másfél hónap alatt ő tanulta meg a legtöbb akrobatikus cuccot. Összesen, talán 8 új példányt szerzett és ő lett az első helyezett. Jutalma egy belépő volt egy táncestre, amitől teljesen meghatódott, és érezte, hogy végre nem az a kis szürke egér a sarokban, aki semmit se tud. Tudta, hogy a szülei büszkék rá, de ha nem nyerte volna meg a versenyt, akkor is azok lennének őrá. Időküzben akadt egy bonyodalom, de hisz így szép a verseny, egy lány szintén 8 zsákmányt kevert elő. Igaz, kettő pontot a táncára kapott, de mivel ez akrobatikai verseny volt, a tanárunk azt mondta, hogy ez az én napom. A lány kiakadt, és képes volt a tánctársára hazugságokat mondani, amiről neki halvány lila gőze sem volt, de természetesen tudta a tanár ezt, igenis jól. Sértetten beszélgetett a tanárukkal, mire odament a "nyertes" és azt mondta, hogy neki nem kell a jegy, menjen el ő vele. Az oktató nem engedte, és azt mondta, hogy ő is kap majd valami ajándékot. Mikor kimentem a táncstúdióból, csak a sarokig bírta, mert a könnyeit tovább már nem tudta visszatartani. Tudta, hogy ennek értelme nincs, de rosszul esett neki, hogy a lány az egyik barátnőjét is magával rimánkodta és így sose nézz már rá olyan szemekkel, mint aki azt várja, hogy melette bármikor is kiáll. Telt múlt az idő és a levegő se vibrált már annyira, mire befejezték a táncot. A lány szorgalmasan tanulta a mozdulatokat, mire az utolsó előtti héten megbetegedett és megtudta, hogy a fellépés előtt ő nem táncolhat, kivéve az előadáson. A lány pánikba esett, de a bonyodalmak kedvéért, az édesanyja megígértette, hogy nem csinálhatja meg az állásból hidat, amit ő este fél kilencig gyakorolt, még akkor is, ha másiknap a háta belilult egy helyen, a válla kínzott ésatöbbi. A lány szomorúan lecsüggedt a monitor elé, és miközben gépelt eszébe jutott, hogy az a 3/4 év mondhatni a semmire ment el. Mert ő direkt arra készült, amit megtiltottak előle. Csak szerette volna, ha a közönség (aki ismeri őt) felismeri, hogy mennyit változott egy gyönyörű darabbal. Most is a előadja, de a vége nem lesz olyan, hogy azt a tapsot fogja hallani, mint amikor megtette volna, hanem mint amit minden darab végén hall. Egyszerű. Nem lehet elvakulni, mert a társai is ott vannak és nem nézheti mindenki őt, de ő akkor is beakarta bizonyítni, hogy ő igenis tudja. Főleg, hogy elég jó helyet kapott a táncdarabban. De most megkell nyugodni, mert az nem az volt a szenzáció. Hanem a tánc, amit képes eltáncolni teljes lelkéből és erejéből. blair